Ketten álltak szemben
A kicsi asszony arcán ütemesen szinte koppantak a könnyek.
Tekintete a magasan, odafönt lévő szempárba kapaszkodott. Nem voltak kérdések
többé. Válaszok voltak. Nagyok és súlyosak. Mindenre reflektort tartva,
semmilyen apróságot ki nem felejtve. Csak éppen nem lehetett elmenni. Mint
ahogyan a gyors halálból visszatérők mondják, hogy állítólag ez így van : -
előttük is lepergett az életük. Látszólagos semmiségek. A temetőben egy pad,
ahol a helyhez nem méltóan beszéltek és nevettek. Miért ne lenne méltó egyébként
a halottainknak is elvinni az élet lüktető vidámságát ? Tiszta hülyeség, meg
ostoba konvenció. Ők épp úgy örülnek velünk, ha jelképes lakhelyükön mosollyal
emlékezünk rájuk. Szerintem direkt nem állhatják a fekete bánatot. A pad után
meg a kerti vérvörös zinia, mely mint egy egyszemélyes napocska bevilágította a
sok zöldet. Meg az is lepergett, ahogyan végigbohóckodták a várost, és
születésnap okán olyan kajlák voltak, mint két kismajom. Csak az egyik kicsit
nagyon megnőtt. De majomnak nagyon majom tud lenni. Annyira érezték egymást.
Tudták, ebből semmi jó nem származhat. Egymás társaságában a tehetetlenségi erő
tombolt. Se jobbra, se balra, csak nézik egymást - nincs egyéb. A világ
szerteszét szűni magát. Így nem lehet élni. Valami rohadt formája kell, hogy
legyen az egész frászos életnek! Nem lehet mindig "felejtkezni". A nagyobb
szólal meg, mint ahogy a szellő a sírokat lengi végig: - Ha elmész, belehalsz. -
Ez kijelentő mondat. - Igen. - Rá a megadó válasz. Még állnak egy darabig. A
világ egyszerűen nincs. Aztán a kisebbik kitépi a lelkét és elindul határozott
léptekkel, meg tétova, elkínozott, fájó lélekkel. Tudja, hogy az irány helyes -
talán.
Miért kell minden döntésért ekkorát fizetni?